A mai időkben a művészi kézművesség a hiányszakmák közé tartozik, hiába van meg a szándék a hagyományőrző idős mesterekben a tudásuk átadására, értékzavaros világunkban egyre kevesebben választják a faipari kézműves szakmákat. Mielőbb meg kell találni a módját, hogy felkeltsék az ifjúság érdeklődését: érdemes kitanulni az elődök mesterségét, különben az a szégyen érhet bennünket, hogy távol-keleti tucatáruk váltják fel népi kultúránk értékes termékeit. A csúcstechnológia mellett helye van a kézművességnek, nemzeti kincsként becsüljük meg a kézműves mesterségeket magas színvonalon gyakorlókat

Egyesek nemhogy a gyaluval, vésővel nem boldogulnak, de még a ceruzát sem tudják megfelelően kihegyezni, érdektelenségükben, motiválatlanságukban nem hajlandóak tisztességesen megélezni a szerszámaikat sem. Megfelelő kézműves alapkészség kifejlesztése nélkül hiába állítják oda őket a korszerű gépek mellé. A faipari technikusok, mérnökök pedig nem fogják pótolni a hiányzó szakmunkásokat az üzemekben és az építkezéseken.

Fafaragás, faművesség oktatásához nincsenek korszerű tankönyvek, az angolból, németből lefordított szakkönyvek nem támaszkodnak a magyar hagyományokra, nem tartalmazzák a hazai motívumkincset. Márpedig egy jól felkészült mesternek a saját tájegységének motívumain kívül jártasnak kell lennie az összes vonulatban, legalábbis az ismeret szintjén. Élnek még kiváló idős szakemberek, mesterek, akik szívesen segítenének, közreműködnének javaslataikkal a tananyag, a vizsgakövetelmények újragondolásában, összeállításában, kidolgozásában.